Chapter 6. ~ I should, but I'm afraid

Sziasztok! Köszönöm a komikat, 

és a feliratkozókat. ^_^

Jó olvasást!

- Szóval, ne hazudj. Hogy lett ilyen a karod? - kérdezte, és felnéztem azokba a ragyogó kék szemekbe. Talán sejti?

- Miért gondolod, hogy hazudnék? - néztem másfele.

- Mert akkor a szemünkbe mernél nézni. - mondta. Teljesen igaza volt. Már ott tartok, hogy a barátaim szemébe sem merek nézni.

- Niall, csak menj el! - nyafogtam, és megint elfogott a szédülés, amitől kicsit meginogtam.

- Eleanor, jól vagy? - kérdezte, és közelebb lépett hozzám.

- Igen. De, kérlek menj! - győzködtem.

- Nem, amíg el nem mondod, az igazi történetet. És, kérlek ne hazudj! Láttam a fürdőben a véres huzatot.

- Mi? Turkáltál a szennyesemben? - néztem rá undorodva.

- Nem, dehogy! De nem volt lecsukva, és láttam. Most már ideje lenne beszélned.

- Hidd el, nem akarod hallani! Senki sem akarja! - mondtam felvéve a hangomat, de a szoba még mindig forgott körülöttem.

- El, kérlek. Lehet, hogy tudnék rajtad segíteni. - fogta meg a karomat, és a szemébe néztem, amiben tisztán látszott a törődés, és a szomorúság. Hogyan tudna segíteni?

- Tudod mit? Most menj el, holnap valahogy szabadul el a fiúktól, és gyere át. Addigra összeszedem a gondolatimat. - egyeztem bele. Tudtam, hogy ebből nem jöhetek ki semmiféleképpen sem jól.

- Rendben, majd elintézem. - bólintott. - Kérlek, ne csinálj semmit meggondolatlanul. - mondta, és felemelte a karomat és megpuszilta, amitől furcsán néztem rá, ugyanakkor úgy éreztem, hogy törődik. - Holnap! - intett, és kisétált a házból. Kész vége. Itt a pont a mondat végére. El kell mondanom neki. Már nem tudok hazudni. Kérdés az, hogy mégis, hogy gondolta azt, hogy segíteni tudna pont nekem? Rajtam már a csoda sem tudna segíteni. Úgy döntöttem, hogy visszafekszek aludni. Nekem ez kicsit sok volt. A szobámba sétáltam, ahol lehúztam a redőnyömet, amit előző este nem tettem meg, és ledőltem az ágyamba. Magamra húztam a takarót, és hozzábújtam a párnához. Csak akkor érzem magamat jól, ha mindentől és mindenkitől elzárva lehetek. Az álmaimban.

Egy sötét helységben fekszek a földön. Fehér hosszú ruhában ami befedi a helység felét, olyan nagy. Mi történik, hogy kerülök ide? Felállok, majd elém tárul egy park. A parkban ünnepi díszek, székek, amiken örömteli emberek ülnek, és ahogy egyre közelebb érek minden szem rám szegeződik. Felcsendül egy ismerős zene, mikor elkezdek sétálni. Egyre közeledek, és meglátok egy oltárt. Egy oltárt, ahol egy pap, és egy jól öltözött férfi áll. Ügyetlenkedve sétálok a hatalmas ruhámat fogva, hogy tudjak haladni. Idő közben valaki a kezembe nyom egy csokor fehér rózsát, és a fátylamat a fejemre hajtja, amit eddig még észre sem vettem, hogy ott van. Mikor odaérek, jobban szemügyre veszem a fehér öltönyös férfit. Barna haja fel van zselézve, persze az alkalomhoz illően, meg van borotválkozva. A fátyol mögül is látom kristály kék szemeit, amiben egyszerre tükröződik az öröm, és a boldogság. A zene leáll, és egymás felé fordulunk. A pap elkezdi a szokásos beszédet, és el sem tudom hinni, hogy itt állok  és végre boldog vagyok. Mikor meghallom az ismerős kérdést, boldogan mondok 'igent'. A kérdés adott az ellenkező félhez is, aki szintén beleegyezik a házasságkötésbe. Ekkor felhajtja a fátylam, gyöngéden magához húz, és az ajkait az ajkamra tapasztja. Nem tart hosszan, de addigra megszűnik létezni a világ. Csak ő és én, akárcsak az első csóknál. Csak most nem ügyetlenkedünk annyit. A tömeg ujjong és tapsol. Mikor szétválunk, valami szúrós szag csapja meg az orromat, és elborzongok. Nem, ez nem lehet. Lenézek a kezemben lévő csokorra. A rózsák vörösek. Szédülni kezdek, és elönt egy ismerős érzés. Nem történhet meg megint, nem nem hagyhatom. A rózsákat eldobva rohanok el. Nem nézve merre fele szaladok, csak valahova, ahol egyedül vagyok. Mikor érzem, hogy eleget futottam, egy közeli tisztáson álltam meg. Elkezdem lehámozni magamról a fehér rétegeket, és a fűre dobom. Mikor egyre kevesebb réteg ruházat van rajtam, annál többnek érzem. Magamra nézek, és egy fekete térdhosszúságú ruhában tündöklök. Megint elkezdek sétálni előre. Hirtelen egy templom tárul elém, ami egy kisebb temető felé vezet. Elindulok, és úgy látom éppen egy szertartás folyik. Egy koporsót visznek, a kiásott gödörhöz, majd szépen lassan belehelyezik. Minden, és mindenki feketében. Nincs oly lélek jelen, akinek ne gördülne le pár csepp gyászkönny az arcán. Közelebb lépek és egy ismerős családot látok meg, akik összeborulva sírnak egymás vállán. Négy ismerős srácot látok, akik alig tudnak mit kezdeni magukkal, annyira kikészültek. Még közelebb lépek, és a sírral szemben egy nemrég látott, ismerős férfi áll. Fehér öltöny helyett, most fekete ing díszeleg rajta. Örömteli arcát elmosta a szomorúság. A szemében tündöklő boldogságot elvette a búslakodás, és a hiány. Valaki iránt érzett hiány. Pár könny gördül le a szeméből, majd a földről felvesz, egy szál vörös rózsát, és a gödörbe dobja egyenesen a koporsóra. Ekkor visszaáll a 4 fiúhoz, akik részvétet nyilvánítva ölelik magukhoz. A gödört betemetik, és egy sírkövet állítani a helyére. Pár perc néma csend áll be, majd az összegyűlt nép elvonul. Sosem voltam még egyedül a temetőben. De úgy látszik, ez az idő is eljött. Hirtelen a férfi visszajön, és a sírkő elé áll, és csak sír. Nem tudom miért, de késztetést éreztem, hogy megvigasztaljam. Mögé álltam, és átkaroltam. Nem reagált. Hátulról öleltem, de semmi. Folyamatosan csak a sírkövet bámulta. - MIÉRT? ISTENEM, MIÉRT Ő? - hirtelen kiabálni kezd, és letérdel, majd sírva összeesik. Leguggolok hozzá, majd elkezdem simogatni a hátát. Bár nem értem miért, nem vesz észre. Ki lehetett neki ilyen fontos? Teszem fel a kérdést magamban, majd az előttem kiálló márványkőre terelődik a figyelmem. Majd elolvasom a feliratot. 

Eleanor Jane Calder

1992-2013

Lélekben örökké fiatal.

- ÚRISTEN ! - riadtam fel. Már megint egy rémes álom. Mik ezek? Már az álmaimban sincs nyugtom? 

Felállok, és rápillantok az órámra. Hogy lett hirtelen este 9? Kérdezem magamban, majd megrántva a vállamat a fürdőbe megyek, valami gyógyszert keresve, mert ez a rosszullét nagyon nem akarja elhagyni a testemet. Meg is találtam, majd egy pohár víz kíséretével lenyeltem a fehér pirulákat, és visszadőltem az ágyba. Kezembe vettem a telefonomat, és a képernyőre pillantottam. 3 nem fogadott hívás, és 1 szöveges üzenetem érkezett. 1 nem fogadott hívás Louis, 2 Danielle. Szegény lány, már aggódhat miattam, jobb lesz, ha visszahívom. Megkerestem a névjegyzékben, és már csöngött ki. Pár másodperc múlva sípolt a telefon, mondhatom a dobhártyám örömére. Na tessék. Kedvesen visszahívnám, erre nem veszi fel. Na jó, nekem kellett volna először választ adnom, de mentségemre szóljon, mély alvó vagyok. Majdnem elfelejtettem az SMS. Nialltől. Ki mástól? Niall : Elintéztem. Holnap 10-kor ott leszek nálad. Csak az igazat, kérlek. Jó éjt! Na tessék. Talán még is inkább visszatérek az álmok mezejére, minthogy beszélnem kelljen erről. Szóval, elteszem magamat holnapra. Ismét visszamentem, ledőltem az ágyra, és magamban imádkoztam, hogy ne álmodjak megint hasonlót.

Ismerős dallamokra keltem fel. A madarak csicsergésére. Mit jelent ez? Eljött a tavasz. Más biztos odáig van, mert azt mondják, hogy a tavaszban van valami csodálatos. Én jelenleg annyit látok benne, hogy rövid ruhák. Amiket én nem hordhatok. Mert ugye a karom eléggé feltűnő. Bár London éghajlata igencsak hűvös, ide is elérnek valamilyen szinten a napsugarak, és hosszú ujjúbban  meg megsülnék. - Jézusom, hány óra? - kaptam a fejemhez, majd a telefonomra. 10 perc és 10 óra? Te jó ég, elaludtam, Niall mindjárt itt lesz. Gyorsan felpattantam, kerestem valamilyen normális göncöt és megcsináltam a hajamat. Mégsem nézhetek ki úgy, mint aki most kelt fel. Na jó, tény, hogy most keltem, de akkor is. 

Ekkor csöngettek. Mély levegőt véve mentem a bejárathoz, és nyitottam ki az ajtót. - Szia. - köszönt a szőke ír fiú, és én csak arrébb álltam, hogy be tudjon jönni. - Nem vagy túl barátkozós hangulatban. - nevetett és leült a kanapéra. Nem válaszoltam, én is leültem a kanapéra. - Hallgatlak. - mondta, ezzel átadva nekem a szót. - Az egész akkor kezdődött, miután elindultatok a turnéra. A twitteremre néztem fel, és egy üzenetet kaptam, amit megnyitottam, és képeket dobott fel, amik rólam készültek, vagyis, szerkesztették, aztán, mikor ki akartam kapcsolni, befagyott... - nagyot nyeltem, majd folytattam. - .. aztán jöttek az olyan képek, amiken a halálomat kívánták. A laptopomat a földre dobtam, és a fürdőbe mentem. A tükörbe néztem, és cseppet sem tetszett amit benne láttam. Egy meggyötört, összetört lány láttam. Majd megláttam a kis ollómat. - sóhajtottam, de ekkorra már kicsordultak a könnyeim. - És megvágtam magamat. Aztán megint, és megint. Majd az elkövetkező hónapokban, megint és megint.... - sírtam, és ekkor néztem fel Niall teljesen ledöbbent arcára. - Eleanor.... - mondta a nevemet és megölelt. Nem tudom, de ez most jól esik. Jól esett elmondani valakinek, aki úgy látszik, hogy megért. A vállain sírtam, amikbe erősen kapaszkodtam. Kis idő után elengedtem. Sikerült megnyugodnom, de nem teljesen. - Eleanor, figyelj.... mivel beavattál valamibe, én is megteszem.... - mondta.

- De, nem szükséges.... - kezdtem bele a mondatomba, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- De, ez éppen hogy szükséges. - mondta, és vett egy mély levegőt. Kifújta, és belekezdett a mondanivalójába. - É-é-én is.....én is vágtam a karomat. - mondta, és láttam, hogy az ő szemeibe is felgyülekeznek a sós könnyek. Egyszerűen nem hittem el, amit mondott. Ez az életvidám fiú, aki folyton örül? - M-miért? - kérdeztem. 

- Mert....ugye tudod, hogy sokan utálnak engem? - kérdezte, és én csak némán bólintottam. - És, volt egy koncertünk, amikor nem bírtam elénekelni a szólórészemet...mert egy csapat egy csomó szörnyű dolgot kiabált nekem...a koncert után, levert voltam, és összetört...szóval, bezárkóztam, az akkor külön lévő öltözőmbe, és az ott lévő poharamat összetörtem, majd a szilánkjait a kezembe vettem....és szerintem nem kell tovább mondanom... - fejezte be, és láttam, hogy pár csepp könny legördül az arcán. - De rá 1-2 hónapra a bátyám észrevette, és teljes mértékben lebeszélt róla. Nagyon örültem, hogy észrevette, mert ha nem figyelmeztet, talán még most is ilyen állapotban lennék, mint most te...

- Gyere ide. - mondtam, és átöleltem. Most én éreztem úgy magamat, mint akinek meg kell védenie őt. Elhúzódott és rám nézett. Letörölte a könnyeit. - Eleanor... mondhatok valamit? - kérdezte szipogva.

- Persze. - próbáltam egy minimális mosolyt nyújtani neki.

- El kell mondanod Louisnak. - mondta, és a szavai, mint a lándzsák fúródtak a szívembe. Igaza volt. Louis joga van tudnia. El kellene, de félek....

A következő rész 5-5 "Tetszik" "Folytasd" után, és 5 komi után. :)