Chapter 7. ~ Needs

Sziasztok! Köszönöm a komikat, és a biztatást, nagyon sokat jelent.
Nagyonnangyonnagyonnangyonnagyon sajnálom, hogy
nem jelentkeztem új résszel !!  vasárnap nem voltam
itthon, hétfőn pótolnom kellett, mert beteg voltam múlt héten,
tegnap bent voltunk a városban biosz 'szakkörön'...

El kell mondanod Louisnak. Ez a mondat hangzott el újból- és újból a fejemben. El kell mondanod Louisnak. El kellene neki mondanom, de nem merem. Félek, hogy ha elmesélem neki teljesen más szemmel fog rám tekinteni. Félek, hogy őrültnek fog tartani. De amitől a legjobban rettegek, az az , hogy összetöröm ezzel a szívét. De, egyszer úgyis rájön. Talán nem ma, nem holnap, de egyszer igen. Talán nem tőlem, nem Danielletől, nem Nialltől, de egyszer meg fogja tudni valahonnan. És akkor mi lesz? Mi lesz, ha soha az életben nem akar majd látni? Ha elhagy? Abba beleroskadnék. Még ennél jobban is magam alatt lennék. Talán...talán egyszer úgy kéne végrehajtanom valami véletlen folytán a szokásommá vált cselekedetemet, hogy már ne ezen a világon ébredjek fel, hanem egy hatalmasabban, ahol nincs szenvedés, nincs bántalmazás, és nincsenek rosszakarók. Talán akkor minden megoldódna. De látjátok? Már megint önző vagyok. A családomra, a barátaimra nem gondolva rohannék bele a halálba, őket hátrahagyva az utánam tátongó űrben. Talán egyedül ez a gondolat fűz még ehhez a nyomorult élethez. Gondolataimból a telefonom csörgése billentett ki, amit azonnal fel is vettem. Nem kellett ránéznem ki az. Tudtam.

- Szia Niall! - köszöntem.

- Szia, El...jól vagy? - kérdezte.

- Igen, persze. És te? - kérdeztem vissza illendően. 3 órája, ha itt volt, de most is felhív. Aranyos, hogy így törődik velem, és teljes mértékben megbízok benne. Amiket elmondott nekem, úgy vélem ő is így érez.

- Egészen jól. A fiúk kicsit gyanakodtak.... - kezdte, és ekkor megmerevedtem, úgy, hogy köpni nyelni nem tudtam abban a pillanatban. Mostanság ilyen helyzetekben nem akarok részt venni.

- Azt mondtam nekik, hogy csak elugrok a Nando'sba és a Starbucksba....de azt mondták, hogy voltak mindkét helyen, mert utánam akartak jönni, és nem találtak ott, de szerencsémre pont összefutottam az egyik haverommal, így még csak akkorát nem is kellett nekik hazudnom. - mondta, és ekkor megkönnyebbülten sóhajtottam.

- Szerencse. - mondtam.

- Az...na figyelj, nekem mennem kell. Nagyon szívesen rabolnám még kegyed idejét, de a menedzser még egy-két sor erejéig elmagyarázza, hogy mi nem tetszett neki, és mit kellett volna jobban csinálni... - mondta, de ahogyan fogalmazta, és hangsúlyozta ezt a bő mondatot, elnevettem magamat.

- Jó hallani, hogy nevetsz. - mondta, és habár én nem láttam, de magam elé tudtam képzelni az ő mosolyát. - Ha bármi van, hívj. De tényleg.

- Köszönöm, hogy megértesz és próbálsz rajtam segíteni. De, nem tartalak fel, szóval éljétek túl a leszidást! - mondtam mosolyogva.

- Hát, ha meghalnánk, akkor a menedzser bukna nagyobbat... - kezdte, de már akkor abbahagyta a mondatot. - Még beszélünk, helló! - raktam le a telefont. Hogy mikre nem képesek a barátok? Egyik pillanatról a másikra hoznak ki a szürke gondolatok közül...de ha már nincsenek a közelembe, és nincs ki felvidítson, visszaesek. 5 perc se kellett, már is elöntötték az elmém a gondolatok. Talán tényleg el kellene mondanom Louisnak....vagy...de el kell mondanom neki. Nem halogathatom életem végéig. Bocsi, ez nagyon erős hasonlat volt. Szóval, nem halogathatom előle. Egyszer úgy is fel fog tűnni neki, hogy, ha a mesebeli balesetemkor szerzett seb be is gyógyul, helyette újabbnál újabb hegek fognak keletkezni. Ehhez nem kell jósnak lenni. A gondolataim csak úgy emésztették belül, és úgy éreztem, hogy megint elönt AZ az érzés. Szükségem van rá. Szükségem van, arra, hogy úgy érezzem, még élek. De, nem lehet. Nem. Le kell róla szoknom. Tudtommal, ez nem drog. De mégis, valahogy, mintha szükségem lenne rá. Ezt csak az értheti, aki hasonlóképpen érzett már. A fizikai fájdalom elhomályosítja, a lelki háborúmat, ami lassacskán felemészt. Amikor nem a gondjaidra koncentrálsz, hanem arra, hogy érzed a fizikai fájdalmat. Érzed, hogy valami fáj, de mégis, felszabadít. Mintha a szabadság valamilyen fajtája lenne, akit csak azok tudhatnak, akik elviselik. Olyan jó érzés volt kitárnom a lelkemet valakinek. Elmondani valaki olyannak a gondjaimat, aki szintén érezett már hasonlóképpen. Aki szintén azon a gondolkodásponton volt, ahol most én vagyok. Niall nem próbál meg engem lebeszélni, szerintem már tudja, hogy olyan csökönyös vagyok, mint egy szamár. Nem próbál meg lebeszélni róla, inkább arra hajt, hogy áruljam el Louisnak. De, ha már így a 'lebeszél' szót említettem, Daniellel régen beszéltem. A telefonomért nyúltam, de mikor hozzáértem volna elkezdett szólni, egy ismerős dallam. A csengő. Letettem arról, hogy felhívjam, így a bejárati ajtóhoz sétáltam, amit kinyitottam. Egy ismerős női arc tárult elém. Hosszú barna haja, most kivételesen nem volt kivasalva, zöldeskék szemeivel rám bámult, majd köszönt. - Szia Eleanor, rég találkoztunk. - mosolygott szélesen, majd megölelt. Nos, ez váratlanul ért. Már tényleg rég találkoztam Cassidyvel. Talán, 3-4 hónapja, amikor elköszöntünk a főiskola kapujában. Nem említettem volna? Pár hónapja zárt be az iskola, mert felújítást terveztek. De, hogy az össze fog-e jönni, arról fogalmam sincs. Pedig, néha-néha már hiányzik a tanulás. Egy valami miatt viszont, semmi kedvem visszamenni. Szerintem, nem kell újból felidéznem. - Szia, Cassy! - üdvözöltem. - Fáradj beljebb. - invitáltam be a lakásba, majd belibbent és a nappaliba vette az irányt, ahol helyet foglalt a kanapén. Úgy néz ki, hogy az én otthonom a többieké is. Olyan otthonos viselkednek a házamban... - Szóval, mi járatban? - ültem le mellé, és próbáltam megfejteni, hogy hogyan kerül ide.

- Az iskola felújítását hamarosan befejezik. És nekünk meg vissza kell menni tanulni. - mondta, majd hirtelen letörlődött a műmosoly az arcomról. Hogy tudnék ilyen helyzetben visszamenni? A tanárok gyanakodnának...na meg persze a barátaim. - Te, Eleanor, miért ilyen a karod? - nézett le a kötözött testrészemre, én meg reflex szerűen elemeltem. - Tudod hogy van ez....a konyha...a polc..és az üvegek, no meg egy szerencsétlen lány története... - próbáltam összefüggő mondatot létrehozni, sikertelenül.

- Értelek... - nézett felém sejtelmesen. Ez a nézés. Kirázott tőle a hideg.

- Mostanában nem is beszélgettünk. Mesélj, mi van veled? - kérdezte mosolyogva. Ez a csaj, néha az agyamra megy a folytonos vidámságával, és bájolgásával. Sokan gúnyolják talpnyalónak, de néha meg is érdemli ezt a jellemzőt. Tényleg, mostanában mi van velem? Hmm....meséljek? - Semmi érdekes, tudod a fiúk most jötte... - kezdtem a mondatot, de Cassy közbevágott.

- Jöttek haza a turnéról. Tudom. - mondta. Igen, Cassidy eléggé nagy Directioner...sokak szerint, csak azért férkőzött a közelembe, amit erősen kezdek alátámasztani.

- Akkor nincs miről mesélnem. - ráztam meg a fejemet, majd hátradőltem a kanapén. - És te, hogy vagy? - kérdeztem unottan, nem mintha érdekelt volna a "rózsaszín" élete.

- Hát tudod, a szokásos. Mindennapjaimat plázázással, netezéssel és ismerkedéssel töltöm. - mondta. Hát, ahogy én Cassyt ismerem, az 'ismerkedés' címszó alatt a pasikat érti. Szegény szerencsétlen flótások, sokat remélnek, de másnapra már csak egy üres ágyhelyet találnak maguk mellett.

- Értelek. - bólogattam.

- Olyan nyúzottnak tűnsz. - nekem mondja? Néztem már tükörbe. Talán túl sokszor is..

- A mostani időszak, nem kegyes velem, ezt elismerem.

- Meglátszik, a szemeid elég karikásak, és a karodon ez a géz..teljesen lehangoló még ez a fekete garbó is. - nem hiába. Cassidy mindig kimondja azt amit gondol. Ez esetben igaza is van. Nem sminkelem ki magamat, egyszerűen semmi életkedvem hozzá, a fekete háromnegyed ujjú garbót pedig csak felvettem reggel. Mostanság nem nagyon érdekel, hogy hogy nézek ki. Minek? Úgyse mozdulok ki a házból. Mikor Cassy belekezdett volna, egy újabb 'érdekfeszítő sztoriba', megint megszólalt a csengő. - Kinyitom. - pattantam fel, és a bejárathoz mentem, a mai napon immár másodjára. - Helló, kislány. - tárult elém Louis göndör haverja. - Helló, nagyfiú? - néztem rá értetlenül, majd elkezdett nevetni.

- Most lett vége a megbeszélésünknek, és gondoltam, benézek. A fiúk már hulla fáradtak voltak, szóval hazamentek, én meg erre felé kóboroltam. - mesélte nekem, és ekkor nézett beljebb. - Rosszkor jövök? - húzta össze a szemöldökét, a vadul integető Cassy láttán, majd ő is intett neki egyet. Csoda, hogy a csaj nem ájult el. - Gyere be, bemutatlak. - forgattam meg a szemeimet, majd Harryt beljebb engedtem.

- Harry, ő itt Cassidy, és Cassidy ő itt... - kezdtem...

- Harold Edward Styles. - fejezete be a mondatot, majd kezet fogtak. Szegény Harry, kezdem sajnálni.

- Úgy vélem Directioner... - suttogva, hajolt felém Harry, de persze drága 'barátnőm' észre se vette. Szó szerint transzban volt a göndörke látványától. - Harreeeyy, foglald le egy kicsit a barátomat, ameddig én intézek egy telefont. - mondtam, majd egy idióta mosollyal elhagytam a nappalit, és a szobámba siettem. Uh, nem akarom azt nézni ahogyan rámászik Haroldra, helyette inkább felhívom Daniellet. Elővettem a mobilomat, és tárcsáztam. De semmi. Egyszerűen fel sem veszi, vagy csak nem hallja...Akkor Liam. Elvégre, ő a pasija, tudnia kéne hogy merre tántorog a barátnője. Pár csörgés után, fáradt hangon bele is szólt. - Ki az?

- Igen, Liam, neked is Szia! Amúgy, Eleanor vagyok. - mondtam.

- Jó, bocsi, csak éppen aludtam...

- Nem, én kérek elnézést a zavarásért, de ez fontos.

- Rendben, mondjad. - mondta, a még mindig álmos, mély hangján.

- Véletlenül nem tudod, hogy Dani hol van? Egyszerűen nem érem el.

- Nem. Asszem próba előtt beszéltem vele utoljára...de miért? Baj van? - az idegességet tapintható volt a hangján, ami érthető volt.

- Nem veszi fel a mobilját.. - mondtam.

- Eleanor, ne ijesztgess, azt hittem valami komoly. - fújta ki a levegőt megkönnyebbülésül, de én még mindig nyugtalan voltam. Danielle mindig felszokta venni a telefonját..

- Bocsánat, hogy aggódok. - mondtam szarkazmussal, majd levágtam a telefont. Hát akkor ennyit a megértő Liamről. Kiviharoztam a szobából. Egy üres nappali fogadott. Gondolom Cassynek dolga akadt...Harryvel.. Igazából nem is nagyon érdekelt a dolog, szóval úgy döntöttem, hogy leülök, és bekapcsolom a tévémet. Mikor sikeresen kényelembe helyeztem magamat, elkezdtem kapcsolgatni az adásokat. 'Jobbnál jobb műsorok voltak', szóval kapcsolgattam tovább. Egyszer csak megállítottam a híradón. Elkezdtem nézni, majd hirtelen felfigyeltem a One Direction szó említésére.

-A híres One Direction bandának, nemrégiben befejezett Take Me Home turnéja sikeresen véget ért. A koncertből befolyt pénz körülbelül háromszor több lett, mint amennyit terveztek. A pénz felét jótékony célokra fordították. Sok minden történt ezalatt a hónapok alatt. A fiúk belekeveredtek pár kalandba, kezdjük például Harry Styles cipős balesetével. Szegény srácot jól eltalálták egy jelentős testrészén. Viszont már másnap egy lánnyal kapták lencsevégre. Talán, valahogy enyhíteni próbálta a fájdalmait... - ekkor felnevettem. A híradó annyi badarságot hord össze. Akárcsak az internet. Ha manapság megnyitsz egy hír oldalt, annak a fele alaptalan pletykákon alapszik. De valaki ezzel keresi a pénzt, nincs mit tenni ellenük, valamiből nekik is élni kell... - A banda dilis szívtiprójának viszont nem sokszor látjuk mostanság barátnőjét. Talán szakítottak? Vagy csak szünetet tartanak? Egy biztos, mindketten boldogak, ha nem is együtt... - Mi, miről beszél? - meresztettem a szemeimet a képernyőre. Ekkor azt a képet mutattak meg, amit az 'internetes' incidenskor láttam. Majd, egy képet Louisról, és egy szőke csitriről. Mindenesetre, elég közel álltak egymáshoz... - Talán mindketten átléptek egymáson, és vége a köztük lévő románcnak... - kész ennyi, ezt nem bírom. Kikapcsoltam a tévét, és a gondolattól, hogy Louis, talán megcsalt, eleredtek a  könnyeim. A fürdőbe mentem, és kibontottam a kötést. A seb szépen gyógyult, de jelen esetben ezt a folyamatot akartam meggátolni. Érezni akartam a fájdalmat. Elővettem hozzám legközelebb lévő tárgyat, és a hosszú piros vonalhoz emeltem az alkaromon. Végighúztam, és az elkezdett szépen lassan felnyílni, megmutatva ezzel vörös ismert folyadékot, ami elkezdett kiszivárogni a karomból. Ott álltam összetörve, zokogva, majd hirtelen, szó szerint elgyengültem. A szoba forgott velem, nem éreztem a lábaimat, amitől hirtelen a földre rogytam. Szemeimmel pislákolni kezdtem, mert úgy éreztem, hogy mindjárt elájulok. Egyre homályosabban láttam, amikor ajtónyitódást hallottam, és hogy valaki belép a fürdőbe. - Hívjátok a 911-et! - kiabált egyismerős, nemrég hallott hang, majd a világ megszűnt létezni, már csak feketeséget véltem, és nem éreztem semmit. Utolsó hang amit hallottam, kétségbe esett zokogások voltak...

A fejezethez annyit, hogy lehet, hogy teljesen értelmetlennek találtátok a 'Cassidy'-s jelenetet, de a közeljövőben tervezek ezzel kapcsolatban valamit. Most úgy érzem, hogy nem jó a fogalmazó képességem, ezért őszintén bevallom, hogy szerintem nem lett jó ez a rész....U.I.: Eleanor NEM halt meg, aki véletlenül azt gondolta volna, az utolsó sorokból. 

U.U.I.:

Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki figyelemmel kíséri a blogomat, és lelkes olvasóm. Szóval ezt nektek küldöm. nem vagyok jó rajzos, de szívből jött, kérlek ne kritizálj

U.U.U.I.: A következő fejezet 6 komi, és 6-6 "Tetszik" "Folytasd" után :)