Chapter 8. ~ Everything is gonna be alright. I Promise.

Sziasztok! Eee nézzétek a fejezet címe ugyanaz mint a blognak...:O XD

Jó olvasást !!! xxx

A fájdalom érzésére ébredtem fel. Nem keltem fel, kényelmesen hevertem, becsukott szemmel egy ágyon. Valahogy, nem éreztem, úgy, mintha a sajátomban hevernék. Lassan nyitottam ki a szememet. Egy fehér szobában feküdtem. Szóval, nemcsak, hogy nem a saját ágyamban ébredtem föl, hanem még csak nem is a saját házamban! Beleszagolva a levegőbe éreztem egy ismerős szagot. A kórház... 

Magamra pillantottam. Első sorban a karomra. Mi történt? Várjunk, csak... Megvan! Emlékszem. A tévében az a kép, a fürdő, és az a sok vér.... és most itt heverek. Viszont az nagyon érdekelne, hogy mégis ki volt az, aki behozott? Vagy, kik voltak azok akik behoztak? Ezek a kérdések hangoztak el a fejemben, majd hangokat hallottam a termen kívül, és ahogyan valaki benyit. Automatikusan lehunytam a szememet, alvást színlelve. - Rendbe fog jönni? - hallottam meg egy aggodalommal és reménnyel teli ismerős hangot.

- Igen, pihenésre van szüksége. - mondta valaki, akinek még életemben nem hallottam a hangját. Valószínűleg ő lehet az orvos. 

- Hamarosan fel is kéne ébrednie... - folytatta, majd éreztem, hogy valaki leült mellém, és megfogta a karomat. - Nekem dolgom akadt, szóval egyedül hagyom a kisasszonnyal. - majd az ajtó csukódását lehetett hallani. Teljes csönd uralkodott a szobában. Nem mertem megszólalni vagy a szemébe nézni az illetőnek, aki most itt ül mellettem. Valószínűleg teljesen ki volt borulva a tettem miatt. Lehet, hogy ezzel a bizalmát is elveszettem? Ki tudja? - Jaj, Eleanor. - a kezemet gyöngéden fogta, majd megcsókolta. Talán, még nincs veszve semmi, és ugyanúgy fog rám tekinteni, mint ez előtt. Talán...

- Csá haver, hogy vagy? - hallottam meg egy mély hangot, és ahogy pár ember jön be a kórterembe. Gondolom a srácok. 

- Halkabban! Még nem ébredt fel. - csitítgatta a fiúkat.

- Oké, oké, azért a fejemet ne harapd le! - viccelődött az egyik, de senki sem vette a poént. Most nem volt alkalmas az időzítés.

- Niall, elmondanád, hogy mi történt? - kérdezte Zayn, és ahogy hallottam leült a másik oldalamon lévő székre.

- Louissal és Liammel, éppen Eleanorhoz mentünk, majd megtaláltam felszakadt sebbel a karján... - csuklott el a hangja a mondat végére. - Minden tiszta vér volt. Kicsit megrázó látványt nyújtott.

- Képzeld magad a helyembe. - szólalt meg Louis, és elengedte a kezemet.

- Igaz...de mégis, hogy szakadt fel a sebe? - kérdezte kíváncsiskodva Liam. Ó, kérlek Niall találj ki valamit. Kérlek.- tudat alatt kérleltem.

- Szerintem kötést akart cserélni, és beverhette, vagy egyszerűen csak úgy húzta meg a karját, hogy a seb felszakadt. Még biztos friss seb volt, és így... - mondta a szőke ír fiú, majd ő is lehuppant az egyik székre. Köszönöm Niall, hogy nem mondtad el. Úgy döntöttem, hogy a fiúk tudatára adom, hogy élek és képletesen szólva, virulok, szóval kinyitottam a szememet. Persze nem annyira feltűnően. - Sziasztok! - szólaltam meg, majd kicsit feltápászkodtam.

- Feküdj vissza, édes. Pihenned kell. - mondta Louis, majd visszanyomott az ágyra.

- Jól vagyok....

- Nem Eleanor, nem vagy jól. Most szakadt fel a sebed, és egy csomó vért vesztettél. - mondta aggódva Louis.

- Mindegy. - rántottam meg a vállamat. - Mikor mehetek haza? - kérdeztem,majd csak azért is felültem, már amennyire az infúziótól tudtam.

- Körülbelül 3-4 nap múlva. - mondta Niall, majd sóhajtottam. Sosem szerettem a kórházakat. Mondjuk, ki szereti? Talán az orvosok...

- Srácok beszélhetnék El-el, négy szem közt? - fordult kérlelve Louis a fiúk felé. - Persze haver. - mondta Zayn, majd még egy "Jobbulást" mondtak, és elhagyták a termet. 

- Mit szeretnél? - kérdeztem, habár gondoltam, hogy miről szeretne beszélgetni.

- A halálból hoztak vissza. - mondta halkan, de mégsem annyira, hogy ne halljam meg, félelemmel teli szavait.

- T-tessék? - dadogtam, a szívem ezerrel kezdett el verni, és pánikolni kezdtem. Meghaltam? 

- Amikor behoztunk a kórházba nem volt pulzusod, és nem adtál életjelet percekig... - folytatta majd nagyot nyelt. - Szóval újraélesztettek téged. - mondta, és a szavak valahogy a szívembe fúródtak. Szóval, pár percre meghaltam? És még csak nem is emlékszem rá? 

- Ez nekem most kicsit sok. - vettem kicsi levegőket 2 másodpercenként.

- Sajnálom. - mondta, majd szorosan átölelt. A fejemet a mellkasába temettem, és hirtelen elkezdtem sírni, ezzel összekönnyezve a pólóját. Sírtam, mert majdnem itt hagytam Louist, a fiúkat, a barátaimat, a családomat. Majdnem meghaltam, úgy, hogy el sem köszönhettem tőlük. Nem így akarok meghalni. És ekkor villant be. Nemrég még azt papoltam magamnak, hogy úgy kéne megvágnom magamat, hogy másnap a másvilágon ébredjek. De, én nem így akarok örök álomra szenderülni. Nem úgy akarok meghalni, hogy úgy emlékezzenek rám, mint egy magába fordult, őrült lány, akit megőrjített az élet, és annak sötét árnyoldalai. Elengedtem Louis. Mikor elhúzódtam, ő fogta magát, és letörölte a könnyeimet, amik még nem értek földet, és érzékien a szemembe nézett. Tengerkék szemei tükrözték a félelmet, az aggodalmat, a szeretetet. - Minden rendben lesz. Ígérem. - suttogta, majd ahelyett, hogy ajkaimat csókolta volna meg, a homlokomra nyomott egy puszit, ezzel jelezve, hogy meg szeretne védeni. Mellette biztonságban érezhettem magamat. De, ha ennyire szeret engem, akkor miért nem merem elmondani neki az igazságot? Miért félek ennyire tőle? Mi az, amitől nem merek megszólalni? Talán, az a tudat, hogy örökre elveszthetem, megrémít. Mert rendben van, ha őrültnek nézne, az még nem is érdekelne. De ha emiatt elhagy, és összetöröm a szívét, azt sosem bocsátanám meg magamnak, és valami ennél is nagyobb butaságot csinálnék. - Szeretlek. - suttogtam, majd szájon csókoltam. Nem habozott visszacsókolt, majd pár másodperc után elhúzódott. - Holnap is benézek. - mosolygott, majd az ajkaimat egy szűzi csókkal hintette be, és távozott. Egyedül maradtam. Ismét. Egyedül a saját magam kis világában kialakított gondolatokkal. Egyedül, egy kis fehér szobában. Elgondolkoztam az életen és a halálon egyaránt. Az élet, kiképez a túlélésre, de mire megtanulod kicselezni a fájdalmakat, addigra eljön érted a halál, és újabb próbák elé állít, ha nem is téged, de a szeretteidet. Miként lehetőséged lenne a megnyugvásra, a teljesen életre, már túl öreg leszel ahhoz, hogy kiélvezd, és aztán örökre el kell hagynod ezt a világot egy másikért, ahol talán jobb élet fogad. Mert nincs halál. Csak a haláltól való félelem és rettegés. Elvégre, olyan rossz mégsem lehet. Még senki nem jött vissza reklamálva, nemde? 

Kopogásra lettem figyelmes. - Ki az? - kérdeztem, de választ nem kaptam. Megint kopogtak. Ismét szóltam de semmi. Aztán harmadszor is. - KI A FENE? - kiabáltam, de csak a hallgatás fogadott. Úgy döntöttem, hogy ha akar valamit, akkor majd bejön. Szóval visszadőltem az ágyra, és megpróbáltam elaludni.. Talán ott megnyugvást lelek. Lehunytam a szemeimet, majd azonnal elnyomott az álom.

**Titkos személy szemszöge**

Ezt nem csinálhatom tovább. Nem kerülhetem, s minden nélkül törölhetem ki az életemből, csak azért amit művelt, művel. A kórházba mentem, de merszem már nem volt, hogy bemenjek az ajtón. Hogy tudnék a szemébe nézni? Most én voltam az a személy aki a mélybe süllyedne szégyenébe. Csináltam már nem helyes dolgokat, de ez volt azok közül a legrosszabb. A kísértés nagy bűn. Ha elkap, addig marcangol ameddig le nem csillapítod. Ha elhatározod, hogy diétázni fogsz, de megkívánod az édességet, akkor nem fogsz tudni neki ellenállni, a kísértés átveszi a hatalmad a tested fölött, és azon kapod magad, hogy több kiló vagy, mint mielőtt elkezdted volna a diétát. De én ezzel nem akartam neki fájdalmat okozni. Egyáltalán tud már róla? Tudja, hogy mi kering az interneten? Itt állok a kórterme előtt, de nincs merszem bemenni. Csak kopogtatok. Ő kiszól. Majd megint. Ez megy még kétszer, majd megunja, hogy válaszoljon, így én inkább elmegyek. A sötét utcán bolyongok egyedül, és azon gondolkozok, hogy mit érezhetnek azok az emberek, akik olyanok, mint Eleanor. Vajon mit? Nem fáj, ahogy a saját bőrüket teszik tönkre? Nincsenek rosszul a vér látványától, a szagától? Vagy a puszta gondolattól, hogy felszakad a testedből egy rész? Ezt nem tudom. De nagyon szeretném megpróbálni. Leülök egy velem szemben lévő padra, és csendesen kezdek kotorászni a táskámban, valami hegyes tárgyért. Az utca csendes, pedig tudtommal London, nem kis város, itt mindig megy az élet, de most olyan, mintha megállt volna a világ. Végre találok egy eltört hullámcsatot. Most bármi jó, csak éles legyen. A karomhoz emelem, mély levegőt veszek, és arra gondolok, hogy milyen rémes dolgot műveltem, és milyen rémes ember is lehetek. Ettől a gondolattól lejjebb helyezem a tárgyat, és meghúzom. Felszisszenek de annyira nem fog nagy nyomot hagyni, úgy vélem. Gyorsan eldobom a csatot, és elkezdek hazafelé szaladni. Ilyet többet soha. Mikor hazaérek ledőlök aludni, majd pár óra múlva a telefonom hangos csörgésére kelek fel. Eleanor hív.... 

Úgy vettem észre, hogy nem komiztok, csak jelölgetitek a "Tetszik" "Folytasd" gombot. Akkor most, kérek 3 komit, és 10-10 "Tetszik" "Folytasd" - ot. KOMIBA ÍRJÁTOK LE, HOGY SZERINTETEK KI A "TITKOS SZEMÉLY ".